Boszorkányság

A boszorkányság történetéről, a boszorkányok szertartásairól, ünnepeiről, boszorkányperekről, a rontásról és még rengeteg érdekes dologról - ami a boszorkánysághoz köthető - lesz szó. Manapság rengeteg vita forrása a boszorkányság, hiszen az emberek többsége nem fogadja el a boszorkányságnak, mint vallásnak a létezését. A következőkben a boszorkányság történetéről olvashattok.

 

Utazásunk 25.000 évvel ezelőtt kezdődik, amikor is az emberek Európában két istent tiszteltek: a Szarvas Istent (a vadászat istene) és a Termékenységi Istent. Az ősi emberek a vadászat előtt rituálékat tartottak, aminek szerepe az állat lelkének elpusztítása volt. A Termékenységi Istent, akit nő képében ábrázoltak, fontosabbnak tartották, lévén ő jelentette számukra az emberiség fennmaradását és az állatok, illetve a Föld termékenységét is.
Az emberiség fejlődése során egyre nagyobb szerepet kapott a papság. A legnagyobb ütemű fejlődés Európában tapasztalható, ahol napjainkban is fellelhetjük eredeti ősi formájában azt, amit ma boszorkányságnak nevezünk. Angliában e közösségek vezetőit Wicca-nak hívták, amely magyarul annyit tesz: a Bölcsek Bölcse. 

 

A Wicca csak művelt ember lehetett.
Az ősi magyaroknál sámánnak, táltosnak nevezték. A kereszténység előretörése azonban háttérbe szorította ezeket a csoportokat, akik nem akarták elfogadni ezt az új vallást. Márpedig az új vallás bevezetése nehéz feladatnak bizonyult, még i.sz. 1000 körül is jócskán éltek pogányok, főleg a falvakban. A pogány szó azt jelenti, hogy puszták embere. Ha valakit pogánynak neveztek, az akkoriban egyet jelentett azzal, hogy nem városi személy, ugyanakkor nem is keresztény. A térítés eszköze volt a lelki fenyítés. A régi hagyományok, rituálék eltörlésével próbálták rábírni az embereket a keresztény hit felvételére. Az egyház például azt gondolta, hogy az üstöt a gyermekek megfőzésére használják, melyhez fűszerként kígyót, békát, macskát kevernek. Természetesen erről szó sem volt. Az inkvizíció rosszindulata miatt terjedt el ez a tévhit és a gyógynövények népi nevei miatt, mint például macskaszem, ami a csillagvirág elnevezésére szolgált.
Az egyház parancsára ezután el kellett égetni a régi bálványokat jelképező szobrokat, új templomokat kezdtek építeni. A keresztények szerint a pogányok istenei ördögök voltak, hiszen általában agancsot viseltek. A régi vallás hirdetői mégsem hittek az ördögben.
Az emberek elfordultak az istentől, mivel az korlátozta őket például a szexuális életükben. Elvárták az emberektől, hogy csak a fajfenntartás miatt éljenek nemi életet. Szerdán, pénteken és vasárnap hódolhattak eme "rossz szokásnak". Karácsony és húsvét előtt negyven nappal sem élhettek szexuális életet, és a terhesség ideje alatt sem. Körülbelül két hónap állt rendelkezésükre örömeik kielégítésére.
A Bibliában nincs szó a boszorkányokról, a keresztények mégis egy csúnya nőről beszélnek. 

 

1484-ben VIII. Ince pápa bullát adott ki a boszorkányság ellen. A sokféleképpen magyarázott pápai bulla mindenekelőtt részletesen felsorolja, hogy a boszorkányok miféle ártalmas gonoszságoknak a szerzői. Azután teljes hatalmat ad az inkvizítoroknak perbefogásokra, s egyszersmind utasítja a papságot, hogy a szószékről világosítsák fel a népet a boszorkányok üzelmeiről. A bulla lényege az volt, hogy szembefordítsa a keresztény embereket a természeti vallás követőivel. Azt állította, hogy a boszorkányok ártalmas varázslatokat folytatnak és az ördöggel kötöttek szövetséget, megtagadták Istent és az ördögre esküsznek, mindezzel pedig elveszítik az örök üdvösségüket.
A bulla kiadását követően, 1486-ban két német domonkos rendi szerzetes, Heinrich Institoris Kramer és Jakob Sprenger Malleus maleficarum („Boszorkányok pörölye”) címmel boszorkányellenes könyvet adott ki. A könyv annak ellenére látott napvilágot, hogy a kiadására nem kaptak engedélyt a kölni teológiai egyetemtől. A könyv rendszerezte a boszorkányokkal kapcsolatos tudnivalókat és határozottan felszólította az embereket a boszorkányság üldözésére.

 

Magyarországon 1565-ben volt az első, 1756-ban az utolsó boszorkányper. Ezen időszak alatt 554 bírói ítélet született, melyből 192 halálos volt.
Az utolsó nagyszabású boszorkányperre Szegeden került sor 1728-ban, amikor is 13 embert égettek el a Boszorkány-szigeten. Azzal vádolták a "boszorkányokat", hogy miattuk nem volt elég eső, csak jégeső, amely elverte az összes termést. Úgy gondolták, hogy ez nem lehetett Isten tette. Azt kívánták bebizonyítani, hogy a 13 vádlott a törököknek adta el az esőt.
Mária Terézia 1755-ben betiltotta a boszorkányüldözést, amely egyre nagyobb kereteket öltött. Akár egész falvakat is elpusztítottak egy-két boszorkány miatt. Sokszor néhány gyerek vádja alapján ítéltek el akár keresztény embereket is. A perek többsége politikailag is motiválva volt. Ezután a boszorkányok bujkálni kezdtek, titokban tartottak gyűléseket egy-egy tisztáson. Próbálták ápolni a hagyományokat, így végül tovább élhetett eme vallás. 

 

HÍRES BOSZORKÁNYOK
 

ISOBEL COCKIE
Az 1596-os aberdeeni boszorkányperek egyik vádlottja volt. Azzal vádolták, szemmel verte az állatokat, hogy ne adjanak tejet, ne tojjanak, stb. Ezek a vádak nagyon elterjedtek voltak az állítólagos boszorkányokkal szemben.

MARTHA COREY
A salemi boszorkányok egyike, a közösség becsületes tagja, jámbor templomjáró volt, ez azonban nem óvta meg a lányok hisztériás vádjaitól, amely szerint kísérő szelleme állandóan megtámadta őket. A lányok olyan meggyőzően adták elő szenvedéseiket, hogy még férje, a helyi földbirtokos Giles Corey is bűnösnek vélte Marthát. A bíróság bűnösnek mondta ki, és 1692. szeptember 22-én felakasztották.

ALICE NOKES
A chelmsfordi boszorkányok egyikeként a perek második hullámában állították bíróság elé. Elizaberth Francis-zel együtt hallgatták ki, s azzal vádolták, varázslattal halált okozott. Nokes beismerte, hogy boszorkány, később felakasztották.

Salemi boszorkányok - az igaz történet
-Salemi per
Az 1692-es salemi boszorkányperek mára a vallási intolerancia szimbólumává váltak. A történelem furcsa fintora, hogy sok jel szerint a per eredményeként kivégzetteknek talán egyike sem volt boszorkány. Egy híján mind a húsz áldozatot akasztással végezték ki, egy asszony a vallatás alatt halt meg. A fennmaradt bírósági iratok arról tanúskodnak, hogy mindannyian templomba járó, őszintén és mélyen hívő emberek voltak. Azok, akik a tárgyalás során beismerték boszorkányságukat, kegyelmet kaptak. Akik mindvégig tagadták, azokat kivégezték. Közöttük volt egy korábbi egyházi személy, George Burroughs, aki - feltehetően ártatlansága jeleként - mindvégig az Úr imáját mondta, míg a vesztőhelyre vitték.

Bár a várost övező területeken valószínűleg már korábban is létezett a boszorkányság gyakorlata, a csendes kikötőváros békéjét egy fiatal lányokból álló csoport állításai dúlták fel. Miután bizonyítást nyert, hogy a salemi lelkipásztor kilencéves lánya igézet alá került, a kislányok Titubát, a pásztor Karib-szigetekről hozott rabszolgáját vádolták meg. Az első vádat egyre több követte, míg végül már mintegy 200 személy került a gyanúsítottak listájára. A kilenc hónapig húzódó tárgyalássorozatot egyre növekvő tömeghisztéria kísérte, ezért William Phipps kormányzó végül feloszlatta a bíróságot. Maga Tituba, miután bevallotta boszorkányságát, megmenekült az ítélet elől.

A következő években sokan azok közül, akik részt vettek a tárgyalásokon, nyilvánosan bocsánatot kértek. 1697-ben a városban egynapos böjtöt és imát tartottak azért, hogy Isten megbocsássa az elkövetett hibákat. 1957-ben Massachusetts állam hivatalos nyilatkozatokban mentette fel mindazokat, akiket a salemi boszorkányperekben elítéltek, azt sugallva, hogy talán maga a tárgyalás is eleve illegális volt.